Europa Regalis II-wiki
Advertisement

1081 óta a Velence–Genovai Kettős Köztársaság podestája.

Származása, családja[]

A Visconti-család címere

Ariprando Visconti 1050-ben született Milánóban, ahol családja a 10. század eleje óta tekintélyes famíliának számított. Édesapja Bonifacio Visconti, édesanyja Gisela Borri. Felesége Bâeatrice Visconti, akivel 1072-ben kötöttek házasságot.

Gyermekei[]

Fiúk[]

  • Ottone szül. 1073
  • Riccardo szül. 1075
  • Amadore szül. 1081

Lányok[]

  • Agnesia szül. 1078
  • Bellaflore szül. 1083

Élete podestává választásáig[]

Édesapja, Bonifacio Visconti (szül. 1020) egyesítette Milánót és a környező városokat a pestis utáni években, a milánói őrgróf/vikomt címet felvéve. Az 1070-es években tárgyalásokat kezdett a Velence–Genovai Kettős Köztársasággal, felismerve, hogy a milánóiak érdeke is egy egységes Észak-Itália. Bonifacionak hatalmas tekintélye alakult ki a városban, köszönhetően annak is, hogy a pestis alatt személyesen is részt vett a betegek segítésében, jelentős élelmiszeradományokat is eljuttatva a lezárt házakban élőknek. Maga Bonifacio is elkapta a pestist, abból azonban csodával határos módon felgyógyult. Az egészsége ezt követően már sosem lett a régi, azonban elhatározta, hogy gyógyulása emlékére egyik fiát egyházi pályára állítja, másiknak pedig államigazgatási tudását adja át. Utóbbi lett a fiatalabb fiú, Ariprando jussa, az egyházi pályára pedig bátyja, Azzo lépett.

Milánóban 1075-ben 9 városból álló hercegséget kiáltottak ki. A herceg pedig Bonifacio visszavonulása okán fia, Ariprando lett. Ariprando apja tanácsadói működése mellett vetette bele magát a politikába, s igyekezett véghez vinni apja tervét – egy Milánóból irányított egységes Észak-Itáliát. Ügyes, évekig tartó tárgyalássorozat eredményeként hercegsége beolvadt a Velence–Genovai Kettős Köztársaságba, annak azonban új székhelye Milánó lett. A Köztársaság első podestájává pedig 1081-től megválasztották Ariprando Viscontit.

Podestaként[]

Ariprando Visconti 1081-es megválasztása után folytatta addigi politkáját. Célja immár nem lehetett más, mint a függetlenül maradó városállamok és szigetek megnyerése a Kettős Köztársasághoz való csatlakozásra. Firenzével, Bolognával, Kortikával és Szardíniával is előrehaladott tárgyalásokat folytatott. Tartania kellett azonban a folyamatos dél-itáliai propagandától, akik ugyanis barbár normann eszközökkel nem titkoltan egész Itáliát be akarják kebelezni. Ariprando a békés eszközök híve, azonban a Signoria tagjai között is akadnak olyanok, akik akár erővel is egyesítenék az említett területeket. Különösen a genovaiakat érdemes említeni, akiknek különösen fáj, hogy a korábban hozzájuk tartozó Korzikát és Észak-Szardíniát nem sikerült bevinniük a Kettős Köztársaságba, hanem azok elszakadtak. Ariprando egyelőre megőrizte békés politikájának a többséget a Signoriában, azonban nem tudni ez meddig tarthat...

Advertisement